Header image  
"Aki dudás akar lenni..."  
 
    főoldal
 

KÉKESI KUN ÁRPÁD
Aki állja az időt 

Kritika az Órajátékról. Megjelent Art-Limes 2008.5.

 
A vásári bábjáték bennünk van, de már nincs velünk. Mint Peter Stein mondta legendás Peer Gynt-rendezésének protagonistájáról: „olyan, mint a nagyapád. Részben ráismersz benne magadra, összességében mégis idegen marad.” Az idegenség legyőzése, a műfaj felújítása számos kiváló törekvést ösztönzött, a megújítás, a jelen viszonyaihoz való közelítés célját azonban kevesebben vállalták fel. Legmarkánsabban talán Pályi János, akinek Órajáték című „vásári bábmisztériuma” nemcsak szemet gyönyörködtető és minden percében mulatságos, hanem a megjelenített dolgoknak és a megjelenítés módjának reflektálására késztető módon értelmezi újra a műfaj hagyományait. Már a játék kezdete előtt feltűnik Majoros Gyula „időtornyának” tetszetős kidolgozottsága és titokzatossága. A magasba nyúló pici színpadnyílás körül réz gramofontölcsér és zöld falevelek kitüremkedései árnyalják a függönyök átható vörösét, a sajátos világszínpad konstrukció pedig utat mutat az égbe – tetején parányi létra ágaskodik –, s később feltárja az alvilágot is. A mesék ősi, triadikus világképét sejtető díszlet elé mégis kétségkívül a mából lép a magát „Bábos Mágus Jánosként” felkonferáló, egyszerű fekete ruhás alak, és az – Eötvös-cirkusz „van másik” számát idéző kezdet után a díszlet mögül előcibált –, a neki szánt hellyel, hangszerekkel alakosan elégedetlenkedő zenész, Kovács Márton. A játék tehát nem rejti el a játszókat, és esendő, mert esetleges voltának finom tudatosítása után az időhiányban szenvedés kortárs problémájából bontakoztatja ki történetét, és lépteti elő főalakját.
     Nagyokos Hétpróbás János, a már mindenki által elhagyott időtorony utolsó lakója saját idődimenziójából és világhoz való viszonyából kibillenthetetlenül bánik el a kiköltöztetését mindenáron elérni akarók sokaságával. A Vitéz László és Paprika Jancsi családjába tartozókhoz méltó szimpatikus erőszakossággal képviseli az élni (s enni, inni, aludni) akarás egyszerű igazságát, szemben a házmesterrel, a doktorral, a rendőrrel, vagy ha úgy fordul a helyzet feleségével és kisfiával is. A szereplők társadalmi és családi státuszának hangsúlyozottsága már-már egy Spiró-darabéval vetekszik, de persze igazodik a műfaj alakkezelését meghatározó tipizáláshoz is. S közben például Smirgli Elek bámulatos módon talál utat a vásári komédiák figurái közé, hiszen az előadás a házmester mitologizált alakját – akinek dramatizált előképe Déry Tibor A tanúk című darabjának vonatkozó szereplőjétől A padlás Témülleréig terjed – a mesei archetípusok sorába emeli. Az okvetlenül rendet tenni akaró Smirgli fő segédeszköze (seprűje mellett) a mobiltelefonja – hasonlóképp a többi szereplő jellegzetes tárgyaihoz, például a rendőr stukkeréhez vagy Maris, a feleség porolójához –, amely által a mai tömegkommunikáció sokat kárhoztatott, de annál többet használt kelléke a jó és a rossz archaikus küzdelmét parafrazeáló játék fontos része lesz. Elvégre Smirgli ezen áll kapcsolatban a „felséggel”, konkrétan Luciferrel, aki úgy jelentkezik be személyesen a vonalban, mint egykor Sztálin Bulgakovnak, hogy a negatív mesei archetípus mellett megidézze a nem is olyan régmúlt épp annyira démonizált, mint démoni politikusait, sőt az „enyém lesz a világ” szándékával fellépő hollywoodi filmes főgonoszok sztereotípiáját. (A jó és rossz küzdelemmel teli elválaszthatatlanságának bravúros megjelenítője az a tündér lesz az előadásban, aki az alvilágba leereszkedő János elé lépve fejre fordul, s szoknyája alól máris egy ördög felsőteste bukkan elő.)
     Az ismerősség így keletkező érzését fokozza a kollokviális nyelvhasználat, a megannyi verbális poén, a közönségnek történő kiszólások és a vicces beszólások – mint a fejelgető rendőr „úgy csinálok, mint a Zidane” megjegyzése, annak nagyon is mai referenciájával –, illetve az „egy nap a világ” típusú bújtatott idézetek. Az előadás a közönség minden rétegét képes saját nyelvén megszólítani, emellett a megjelenítés módjába beépíti a célközönségben (a gyerekekben) potenciálisan kavargó kortárs képek vizuális szinonimáit. Valószínűleg sem az alkotók szándékában nem vált, sem a gyermek nézőre tett hatásban nem válik tudatossá, a pokol kutyája és a repülő sárkány összecsapásában mégis felsejlik az Alien vs Predator harca. A nemrég elhunyt Kovács Ildikó bábrendező egyik utolsó munkája épp az ilyen nem célzatos, nem manifesztált mai allúziók miatt képes öntudatlanul is mély hatást tenni kicsikre és nagyobbakra egyaránt, miközben megőrzi egyrészt lehengerlő esztétizáltságát, másrészt szokatlan filozofikusságát. Előbbi például abban a varázslatos hangoktól zsongó kézpantomimos jelenetben kerül előtérbe, amikor János elalszik, s álmában hol nyargal, hol fut, baktat, ugrik, lebben és repül az idő, vagyis a Pályi szárnyakká váló kezei közé kapott homokóra. Vagy épp a bábjátszás határaival kokettáló olyan mozzanatokban – és a vásári hagyományokra rímelő kunsztokban –, mint Jancsika és a rendőr futballozása, János és Maris tánca, János forgójának gyakori megfújása stb., illetve az eszközhasználatban bekövetkező, dramaturgiailag is tökéletesen legitim váltásban. Ami egyben perspektívaváltást is előlegez, hiszen a kesztyűsbáb helyett a marionett (Grosschmid Erik munkáinak) előkerülésekor, a fenti világ után a lentinek (Mátravölgyi Ákos az enyészet zöldjében úszó marionett színpadának) a megnyílásakor immár pirinyó alakként abszolválja pokoljárását János, akinek kezében a még kisebb, megmenekített Jancsikát inkább csak halljuk, mint látjuk. Az előadás filozófiáját pedig a vad táncra perdülő alvilági csontember fogalmazza meg dalában: „az élet játék, / véle elcicázhat / a bátor és a gyáva egyaránt, / de mindenképpen pusztulásba ránt, / … jön a halál, / hideg ágyába sorba fektet szépen, / mind bábuk vagyunk hideg csontkezében”.
     E nem sokkal később darabjaira hulló halálalak szájából persze fölöttébb viccesnek hat a báblét kiterjesztettségének gondolata, s nem komorul el tőle János hétpróbás története, amelyet az alvilági részben inkább cirkuszias feszültség hat át. A „mégis ki báboz minket?” vagy „ki játszik velünk?” gondolata azonban nem marad egyszeri poénra kihegyezett, hiszen a családi szeretet és egymásrautaltság megerősítésének záró jelenete után ismét előlép a zenész és a bábos, akik (a Pályi kezén mozgatott) Jánossal együtt meglepődve fülelnek a gramofon tölcséréből hallatszó, végül kacagásba forduló fura hangokra. Noha nem tudjuk meg, ki áll az egész mögött, és hogy a borúsabb felhangok vagy a nevetés önfeledtsége határozza-e meg, mire is megy ki az Órajáték, annak ötvenöt perce annál nagyobb nyomot hagyó emlékként kíséri tovább befogadóját színházon kívüli báblétében. Azt, akinek e szép toronyból elköltözve nem adatik meg, hogy úgy állja az időt és minden próbáját, mint Nagyokos János.