Header image  
"Aki dudás akar lenni..."  
 
    főoldal
 

 

A játéköröm ereje

(Szántai Edina cikke)

mi
a képen: Kovács Márton (muzsikus), Veres András (babrendező) meg én


Pályi Jánossal, a vásári bábjáték Blattner-díjas művelőjével beszélgettem színházról, bábszínházról, a vásári komédiajátszás hagyományairól. Arról, hogy miért fontosak a mítoszok, a belső útkeresések, és hogyan lehet bábba önteni ezeket a korántsem könnyű témákat.  

A vásári bábos játék egyik figurája, Vitéz László a Kemény család által vált közismertté Magyarországon. Nemzedékek nőttek fel történetein. A IV. Országos gyermekszínházi Szemlén, a versenyprogramon kívül, Órajáték címmel a fesztivál közönsége újabb vásári bábos játékot láthatott. Hogyan követi a műfaj hagyományait az Órajáték? 

Az előadás egy vásári bábmisztérium-játék. A vásári bábos formákból építkezik, a misztériumok dramaturgiáját használja. A vásári bábmisztérium-játék a nagy kérdéseket járja körül: mesél az életről, a halálról, arról, hogy honnan jöttünk, hova tartunk, kik vagyunk és hogyan élünk.  Persze elemelt, nagyon stilizált, groteszk vásári bábfigurákkal. A főhős nem sokat moralizál. Gyorsan és egyértelműen cselekszik. Kupán vágja, szócsavarásaival figurázza ki ellenfeleit. Maga a történet - mint minden mese - a felnőttek világértelmezése, de a félelmeit legyőző, éneklő, táncoló Jancsival minden gyermek is tud azonosulni.

Az előadás dramaturgiája a középkori pokoljárások és haláltáncok világából is merít.

Az alvilágból Lucifer irányításával elveszik az időtorony lakóinak idejét. Már mindenki elköltözött, csak Hétpróbás Jancsi fog ki a pokolbéli praktikákon. Őt nem lehet felidegesíteni, nincsenek rossz álmai, és nem hajlandó rohangálni. Egy befoghatatlan pofájú fickó, aki akármelyikünk lehetne. A legügyesebb énünk, aki móresre tanítja a hatalmaskodó házmestert, a tudálékos doktort, vagy a faragatlan rendőrt. Még a zsémbelő feleségét is meg tudja fékezni. Lucifer elrabolja a kisfiát. Jancsi pokolra száll, és sorra tángálja el az alvilági szörnyeket, Lucifert és végül magát a Halált is megtáncoltatja.

Nagyon egyszerűen, érthetően dolgozza fel a halál-témát, szembe néz vele, és kineveti. Jelen pillanatban a pokoljárás témája érdekel a legjobban, de ahogy csiszolódik az előadás, úgy fejlik fel a vásári komédiák groteszk, harsány humora. Paradox módon egyszerre kacagtató vásári komédia és moralitás egyben. Ahogyan egy görög dráma hőse, Jancsi is konfliktusba kerül környezetével, saját magával, mert az ő hibájából rabolják el a kisfiát a pokolba. Felkerekedik, hogy kiszabadítsa, alászáll a pokolba, szembenéz a halállal. Ahogy a néző elkíséri Hétpróbás Nagyokos Jancsit, maga is bejárja saját félelmeit, kinevetve azokat, talán meg is szabadul tőlük. Meggyőződésem, hogy a vásári bábjáték gyökerei, sőt az egész bábjáték műneme a halál-misztériumokból ered. 

Van a vásári bábos játéknak korosztályokra bontható közönsége? 

A vásári játékot mindenki nézheti. Elég a Vitéz László játékhagyományokra gondolunk, amit Kemény Heni bácsi éltetett és adott át nekünk. A most nyolcvankét éves mester tiszta játéköröme ma is töretlen életerővel buzog játékában. Egyszerre kamasz pimasz kópé és huncut kacsintású öreg mesemondó. Örökifjú játékörömét ünnepelni kell. Ugyanúgy, ahogyan a vásári bábjáték főhőse Vitéz László vagy Paprika Jancsi is kortalan figura, az egyik jelenetben naiv gyermek, a másikban érett felnőtt. Ugyanez mondható el a közönségéről is. Nézheti fiatal, öreg, művelt tudós és egyszerű melós is. A tv- és videóklip-rajongó, a könyvmoly vagy a csibész, csatangoló kölyök is, ha gyermek közönségnél maradunk.  Nekünk magyaroknak nagy szerencsénk van, hisz Kemény Henrik művészete tolmácsolja számunkra a vásári bábjáték sok évszázados európai hagyományát, ízig-vérig magyar figurát teremtve. Sok bábfesztiválon megfordulok a világban. Heni bácsi játéka tényleg unikum. Hungaricum.

A vásári bábjáték főszereplője harsány fickó, egyszerűek a poénjai, sokszor félre is értik, le is nézik emiatt. Persze ez műfaj soha sem volt a polgári színházművészet része, hanem a széles tömegeket szórakoztatta minden korban. Elementáris életereje nem csak a közönségére, de a színházújító rendezőkre, drámaírókra is hatott. Ahogyan a commedia dell’arte Shakespearre vagy Moliérre, ugyan így hatott a vásári bábjáték Goethére, George Sandra, Jarryra, Craigre, Mejerholdra, Gaston Batyra. Még valamit mondanék. A vásári hősök családfája egészen az indiai Mesefolyamok óceánjából ismert Vidusakáig vezethető vissza.

Gondoljunk csak bele: ha valaki megnézi a Vitéz Lászlót öt évesen vagy nagymama korában, teljesen mást lát benne, de ugyanúgy nevet. Melyik színházi műfaj képes erre még?  

Ez is interaktív játék, mint a Vitéz László-féle előadások? Ugyanolyan közönségbevonós, együttjátszós játékhagyományra épül? 

Igen, hiszen ennek a műfajnak ez az egyik fő sajátossága. Mindenképpen oda kell figyelni a közönségre. Vannak csomópontok, attól eltérni nem lehet, de azon belül, hogy miként jutsz el egyik ponttól a másikig, abba szabadon beleszólhat a közönség reagálásaival, melyre a játékos felel improvizálásaival. Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan fecsegünk a közönséggel. Nagyon jó, ha pergő az előadás ritmusa, ezért nagyon ügyesen kell játszani, de meg kell hallani, ha van egy jó beszólás, arra reagálni kell, az nem múlhat el válasz nélkül. Vagy megszólíthatom a közönséget, de az irányítás mindig a játékosnál kell, hogy maradjon.  

Többes számban beszél arról, hogy készítik ezt az előadást. Kikkel dolgozott együtt? 

A próbafolyamat első részében a Kovács Ildikóval, mint a darab rendezőjével. Az idén nyolcvan éves rendezőnő a bábjáték nagyasszonya. Rendezései meghatározták szakmai világképemet.

Kovács Ildikó

A marionetteket Grosschmidt Erik készítette, a marionett díszletet Mátravölgyi Ákos, a kesztyűs paravánt és a kesztyűs bábokat Majoros Gyula. Aki ismeri a bábos szakmát, az tudja, hogy őket a legkiválóbb bábtervezők szűk csapatába sorolhatjuk. A próbafolyamat második részében egy kicsit megváltozott az alkotó gárda, ugyanis elvállalta a közös munkát Kovács Márton, aki kiváló muzsikus, zeneszerző és koreográfus. Belépésével a báboperákból ismert meghatározó szerep jut a zenének, de a vásári groteszk bábjátékkal stílusegységben, a népzene, a ritmus-játékok és a dzsessz elemeiből építkezve. 

Kovács Márton

Mivel Kovács Ildikó egészségi állapota nem engedte meg, hogy a mostani próbafolyamatot is elkísérje, ezért megkértem Veres Andrást, aki most végezett Lengyelországban bábrendező szakon, hogy segítsen. Dramaturgiai és rendezői problémák megoldásában nagyon jól tudunk együtt gondolkodni. Korosztályának legmarkánsabb bábrendezői tehetsége.

Veres András 

Beszéljünk egy kicsit a gyerekszínházakról. Erősen megváltozott a szerepük az elmúlt tizenöt évben.  

Én bábjátékos vagyok, engedje meg, hogy a bábszínház felől közelítsem meg a kérdését. Amennyire erre én most rálátok, azt gondolom, hogy jóval korábban, már a 19. században változott meg valami. Létrejöttek a családi bábszínházak, ahol szülők játszottak családoknak, gyerekek a szüleiknek, gyerekek gyerekeknek, pedagógiai célzattal. A film megjelenése után pedig művész- és irodalmi bábszínházak jöttek létre szerte Európában. 

Ezekben már a felnőttek mellett kifejezetten gyermekeknek készítenek előadásokat. Átírnak meséket, ahogyan Pocci gróf Münchenben szalonképessé gyúrja Kasperl történeteit. Megszületik a gyermekirodalom. Gyerekirodalomról már a felvilágosodástól beszélhetünk, kézenfekvő az analógia, ha van gyermekirodalom, akkor lennie kell gyermekszínháznak is.  Azt azért hozzá teszem, Münchausen báró történeteit vagy Weöres Sándor verseit nem gyerekeknek szánták, de még azt is merem mondani, hogy a mai Lázár Ervin mesék sem csak gyerekeknek íródtak. Azonban tényleg vannak olyan tematikus mesék vagy mesefeldolgozások, például Benedek Elek meséi, amik arra szánják az energiájukat, hogy korosztályokat szólítsanak meg. Ez megfigyelhető a bábszínházak repertoárjában is.

De miről is van szó? Idejük nagy részében, a gyerekek kikerülnek a családi környezetből, az óvodákban, iskolákban pedagógusok nevelik őket. Létrejön a gyermekközönség. Ma már jobbára a gyerekek nem a családjukkal mennek színházba, bábszínházba, hanem a pedagógusokkal, mégpedig rendszeresen, évente akár négy alkalommal. Magyarországon ma tizenhárom intézményi bábszínház van, évi negyvenöt-ötven bemutatóval, több százezres nézőszámmal, majd ennyi magán báb- és utcaszínházi csoportosulás dolgozik szerte az országban. Gólyalábon, óriásbábokkal, mutatványosként folytatják az ősi hagyományokat. Főleg nyári szabadtéri vásárokban és ünnepeken legalább ennyi a gyermek és felnőtt közönségük.  Szinte minden kőszínház is bemutat legalább egy gyermekeknek szánt darabot. Alternatív színházak (Artus, Bozsik Ivett Társulat, Horváth Csaba, Stúdió K, táncegyüttesek is: Honvéd, Dunaújváros, Budapest Táncegyüttes, stb.) szintén mutatnak be gyermekeknek szánt előadásokat. Nagyon sok előadás készül ma gyerekeknek, tehát ilyen értelemben beszélhetünk gyermekszínházról. De ha egy bábszínház csak erre korlátozza működését, alapvető értékeiről mond le. A báb ősszínházi forma, a mese pedig, mint a bábszínház irodalmi alapanyaga, az egész közösségnek szóló üzeneteket hordoz.  

Akkor viszont mi az, hogy gyerekszínház? Létezik egyáltalán ilyen?  

Én ezzel a kategóriával nem tudok mit kezdeni. Ilyen műfaj vagy műnem nincs a színházművészetben. Én csak azt tudom, hogy színházat csinálok, bábszínházat… 

Bárkinek… 

Nekem ugyanolyan fontos, hogy Weöres Sándor Holdbéli csónakosa, Szophoklész Antigonéja kerül terítékre, vagy csak improvizálok egy tárgyjátékot zenére, vagy Vitéz Lászlót játszom. Tudom azt, ha gyerekek ülnek a nézőtéren, tisztelem őket, mint a mellettük ülő szüleiket. Persze van egy struktúra, aminek kezelni kell a színházi alkotókat, pályázatok és költségvetések szempontjából. Azt gondolják, ha van gyerekirodalom, akkor biztos van gyerekszínház is. A gyermekszínház az a színház, amelyik gyermekeknek játszik. De mit játszunk a gyerekeknek? Segíteni akarjuk a gyermeket saját identitásának kialakításában, de az identitáskeresés a felnőtt színháznak is témája: honnan jöttem, kik az őseim, ki vagyok, mit kezdjek a környező világgal, az mit tesz velem, ezek az embert egész életében elkísérő kérdések.

Az emberi civilizáció most nagy korszakváltáson megy keresztül. A globális tőke korában „nem éri meg” már kis népekben és családokban gondolkodni. Videóklipp politika, reklám, fogyasztás, marketing, pláza-turizmus, világfalu. Városokban él a világ lakosságának a fele. A régi értékrendek elavulnak. Egy centrifugában élünk. Óriási erők hatnak a kicsapódás irányába, de legalább akkora hat a fő tengely felé is. Ebben az őrült körforgásban megpróbálok az állandóra, a tengelyre koncentrálni, ami nem változik soha. Lehet, hogy ehhez ki kell szállni ebből az egész játékból, amit politikának, megélhetésnek, érvényesülésnek hívunk, legalább egy színházi előadás idejére, és megnézni egy (báb)színházi előadást, ahol emberek játszanak embereknek.  

Ebben a világban mi a célja a játékosnak? Gyerekeknek játszik, vagy felnőtteknek, akár egész családoknak, hisz a gyerekek a szüleikkel együtt járnak színházba. Mítoszokban őrzött „régi” értékrendekről mesél.

A bábszínház egy olyan őszszínházi forma, ami a legősibb szakrális rítusok nyomait tapinthatóan őrzi, mégis elementárisan erővel hat ma is. Ahogyan egy indiai pavakhathakali bábos ma is játszik, aki letesz egy füstölőt a játéktér közepére, fölszáll a füst, ezáltal a föntiekkel, vagy a régiekkel teremt kapcsolatot, róluk fog mesélni. A nagy törvényekről, amiket ezen a köldökzsinóron át kap, mint egy pap, mint egy szertartásvezető, és ezt adja át a maga ősi, egyszerű, tiszta játékösztönével. Amikor bábot táncoltatok, ahogy mókázom vele, a legharsányabb és a legfelemelőbb pillanatokat is nagyon groteszkül, nagyon elemelten, nagyon stilizáltan játszom, mindenki számára érthetően, ez óriási dolog. Ez mindig hatni fog. És az is fontos, hogy kis közösségnek játszunk. Tehát nem kétszázezer emberben vagy milliós tömegben gondolkodik a bábszínház, mint a tv vagy a mozi, hanem abban az ötven-száz emberben, akik a paravánt körülállják. Ennek a műnemnek mindig is meglesz a helye.  A színházművészet kis közösségeknek, élő játékerővel játszó műneme a bábszínház. A bábu misztériuma ősidőktől bűvöli el az embereket. Revelációként élik meg, az életre keltés és halálba merevedés csodáját, hogy egy bábjátékban milyen erős, gyógyító erő van. Játéköröm. Van egy felhőtlenül boldog ember -legalább a játék idejére-, aki bábokkal játszik közönségének, a gyermek naivitásával, ugyanakkor rendkívül kiérlelt technikai tudással. Játéka nem kimódolt, rafinált spekulációkon alapszik. Rögtönözve komédiázik, és hitelesen kelti életre a hagyományt.

A bábos beemeli az embereket egy játékvilágba, és mesél olyan ősi igazságokról, amiket már elfelejtettünk. A játéköröm erejéről, amit újra és újra tanítani kell.

Bunraku játékosok voltak itt nem régiben Japánból, kurzust tartani. Megkérdeztem a mestert (több évtized után lehet valaki a bunraku báb fő mozgatója), hogy naponta gyakorolja-e a bábmozgatást? Bábot ő már ritkán vesz a kezébe, talán előadások előtti napokban, vagy amikor tanítja a fiatalokat. De akkor mit tesz, hogy ilyen lenyűgöző a játéka?! Azt mondta: tudom, mik a testem és a lelkem hibái. Az időm nagy részében javítom magam.

Hogy tiszták legyenek a gondolataim, mikor hozzányúlok a bábhoz, hogy érzékeny legyek, nyitott, nem gondokkal teli, és akkor életre kel a báb.

Ez egy mindig megújítandó folyamat. Aki játszott már életében bábjátékot, és jól is művelte, még az is el tudja magában altatni ezt a képességet. Bezárulásra mindig hajlamos az ember. Rutinból semmit sem lehet jól csinálni. Bábszínházat biztosan nem. Az embernek életben kell tartani a tehetségét. Nyitottnak, érzékenynek kell lenni. Így hat vissza a bábu a mozgatójára.