Header image  
"Aki dudás akar lenni..."  
 
    főoldal
 

Nagy Viktória: „SOSE HALUNK MEG”

Beszélgetés Pályi Jánossal

Pályi János sokoldalú bábművész. 1983-ban végezte el az Állami Bábszínház kétéves stúdióját, s lett tagja az ország egyetlen bábszínházának. Két évvel később egyik létrehozója volt a kecskeméti Ciróka Bábszínháznak, majd Rumi Lászlóval és Kovács Gézával megalapították a Maskarás Báb-és Utcaszínházi Egyesületet, amellyel bejárták a világot. 1990-től a kolozsvári Puck Bábszínházban, a frissen alakult győri Vaskakas Bábszínházban, illetve 2005-7 között a debreceni Vojtina Bábszínházban dolgozott, ez utóbbiban mint művészeti vezető. Szóló bábosként két évtizede aratja sikereit itthon és külföldön, vásári játékaiért számos díjat és elismerést kapott. Negyvenöt éves korában, 2004-ben  Blattner Géza-díjjal tüntették ki.

– Hogyan találkoztál a bábszínházzal?
– Egyszerű történet. Az általános iskolában egy képzőművész hölgy bábcsoportot szervezett. Szimpatikus volt, és megsajnáltam, mert senki sem jelentkezett. Föltettem a kezem. És nagyon jól tettem. Érdekes embernek és képzőművésznek ismertem meg. Szívesen emlékszem vissza a bábcsoportra – már csak azért is, mert túlnyomóan lányok jártak oda. Sokat utaztunk, a tévében is felléptünk, szóval sikerélményt adott, ami később is megmaradt: a mezőtúri Ifjúsági Klubban készítettem bábelőadásokat. Aztán 1981-ban jött a felvételi a bábstúdióba, ahova egy atyai jó barátom, Salánky István klubvezető küldött el. Azóta vagyok a pályán.
– Hogyan lettél egyéni játékos?
          – Ez Kovács Ildikónak köszönhető, bár az utcaszínház, az óriásbábok, a gólyalábazás, a vásári bábjáték korábban is nagyon vonzott. Ildikó közölte: vásári bábjátékba kezdünk, s a Kasperl-, Vasilache- és Vitéz László-történetek közül az utóbbit én fogom játszani. Az elkészült előadást Kecskeméten Sose halunk meg! címmel mutattuk be a gyerekeknek 1991-ben, később pedig megszületett a felnőtt-verziója, a Purgateátrum. Ez számos fesztiválra is eljutott, amelyeken több színészi díjat nyertem. Így, mint fiatal Vitéz László-játékosnak elindult a nemzetközi „karrierem” is. Aztán megismerkedtem Marek Waszkiellel, a lengyel Byalistoki Teatr Lalek igazgatójával, aki további fesztiválokra ajánlott. Jöttek az újabb külföldi vendégszereplések, meg az újabb díjak. Nagyon sok külföldi visszaigazolás erősített meg abban, hogy ezt a műfajt jól művelem. Lengyelországban és Csehországban nemcsak díjakat kaptam, hanem riportok is készültek velem. Itthon azonban csak ritkán játszottam Vitéz Lászlót.
–Miért?
– Pontosítok: a kecskeméti előadást sokáig műsoron tartottuk, de Henire (Kemény Henrik) valótekintettel, a Vitéz Lászlót külön nem játszottam. Úgy gondoltam, ez az ő dolga.  
– Az utóbbi időben viszont Magyarországon is egyre többször lépsz fel ezzel a darabbal.
– Persze. Heni bácsi nyolcvanéves lett, keveset tud vállalni, így többet játszom itthon. De lassan én is megöregszem! Természetesen vannak más előadásaim is, amelyek legalább annyira fontosak számomra.
– Az egyik az Órajáték, amely szintén a vásári műfajba sorolható.
– Ez a vásári bábjáték összefoglalása. Próbáltam belesűríteni azokat a formai és technikai eszközöket, amelyeket megismertem, láttam és még össze lehetett gyűjteni. Azért született meg, hogy a magam számára is összegezzem a vásári műfaj lényegét. Nagyon nehéz volt létrehozni, több stáción ment keresztül. Műsoromon tartom még a Szegény Ördög című marionettjátékot, amely úgyszintén Kovács Ildikóhoz kötődik.
– Ez is vásári játéknak tekinthető?
– Igen. Vásári marionett-játék, azzal a nehézséggel, hogy ebben Tamási Áron míves szövege hangzik el, s ennek ízeit, szépségét is meg kell szólaltatnom.
– Régen e műfaj cinkos összekacsintás volt a szegényebb, elnyomottabb réteggel. Van ma ilyen funkciója? Van egyáltalán igény az egyszemélyes vásári játékra?
– Szerintem, van.
– S a műfaj nem csúszott át a gyerekelőadás-kategóriába?
– Próbálják átcsúsztatni. Hasonlóan ahhoz, miként a 19. században Pocci grófék tették: úgy stilizálták, egyszerűsítették és szelídítették meg a Kasperl-játékot, hogy az gyerekek számára legyen befogadható. Kiszakították a vásári közegéből, amelyben öregek és fiatalok egyaránt nézték. Persze akkoriban a bábjátékos is több feladatot látott el: fogat húzott, zsonglőrködött, muzsikált, mikor mire volt szükség. A bábjáték abban az időben még szervesen beépült a vásárok napi életébe, tehát kénytelen volt a felnőtteket is megszólítani. Ám kétségtelen, hogy ma e műfaj is közelít a gyermekszínházhoz. Már csak azért is, mert más ritmust és hangnemet igényel egy kétszáz fős óvodás csoport, mint egy utcai vegyes nézőközönség.
Ugyanakkor az is igaz, hogy ha pontosan játsszuk el e halottkultuszokból eredeztethető játék rítusát, akkor az előadásnak nagyon sok rétege előbukkan. Ugyanis a Vitéz László-darab tulajdonképpen a misztériumjátékok, a rítusok jegyeit hordozza magán, hisz a lényege nem más, mint küzdelem a magad ördögeivel, a halállal. A Csodamalomban például a búzáról van szó, ami a magyar nyelvben az életet jelenti. Az a tét, hogy meg tudod-e őrölni, vagy nem tudod megőrölni. Ha Felvidéken vagy Erdélyben játszom, ott pontosan tudják, hogy a darab miről szól. Azt, hogy kinek mi az élet, kik azok az ördögök, akik megakadályozzák, hogy kenyeret tudj sütni és életben tudj maradni, mindenkinek magának kell eldöntenie. Nem szükséges aktualizálni ahhoz, hogy a néző érezze, ki ez a fickó. Igaz, hogy lusta, kicsit nagyképű, nagyszájú, mindenbe beleüti az orrát, virgonc, általában azt keresi, hogyan lehet kibújni a feladat alól, de ha nagy baj van, feltalálja magát, és szembe mer szállni bárkivel, még a halállal is.  
– Az ősi, mitikus réteget elsősorban a felnőtt nézők értik?
– Így van.
– Ezek szerint ma is létezik olyan közönség, amely ezt a tartalmat képes dekódolni, mert hitében, életmódjában vagy kultúrájában ez még benne van. De a más kultúrával rendelkező nézőhöz másképp kell-e szólni? Kell-e a mesét modernizálni?
– Nemrégiben jártam egy berlini fesztiválon, amelynek címe pontosan kifejezi a tematikáját: Kasperl él! Ezen a találkozón épp arra akartak választ kapni, hogy miként él és hat ma a vásári játék. Olyan komoly, nagy, tradicionális stílusú bábosokat hívtak meg, mint Luca Ronga, Gaspare Nasuto, Ronaldo Burnett, de felléptek modern játékosok aktualizált produkciókkal is. Igazi és átütő sikerük a tradicionális előadásoknak volt. E klasszikus játékokban a mai közönség is megérzi az ősi, tiszta, friss levegőt.
Berlinben magam is azt tapasztaltam, hogy a felnőtt közönség nagyon értékelte és szerette előadásom humorát, naiv báját és rítusát. A kesztyűs bábozás groteszksége, elemeltsége rácsodálkozásra késztette a nézőt. Csak jól kell játszani, és figyelni: milyen a közeg. Ébren kell tartani a nézőkkel kialakított kontaktust, mert a játékot a közönség alakítja. Improvizáció és kötött játékforma – ez a vásári bábjáték paradoxona. Ezt úgy érvényre juttatni, hogy a fellépés minden pillanata igaz és telített legyen, rendkívül nehéz.
– Úgy látom, hogy Magyarországon az utcaszínházi-, vagy a magánbábjátékot a szakmán belül különválasztják a bábszínházaktól.
– Jól látod. Ennek több oka vagy magyarázata lehet. A színházművészet egyik ága a bábszínház, akár a tánc vagy a prózai színház. Ezen belül külön műfajnak tekinthető az utcai vagy egyéni bábjáték, illetve bábszínházi forma. Az utóbbiban valamiféle rendezői színház van kialakulóban, amely erősen támaszkodik a képzőművészeti formákra. A vásári játék ősi formanyelvet használ, ez is teljesen más világot teremt, mint egy színházi előadás.
A másik különbség szervezeti jellegű. Magyarországon is a Kelet-Európára jellemző, intézményes bábszínházi forma létezik. Nálunk 1949-ben mindössze egy bábszínház jött létre, a többi csak évtizedekkel később. Tehát ez az a modell, amely alapján meghatározzák az állami támogatás mértékét. Ebben a szisztémában a magánbábosoknak csak pályázati és nagyon csekélyke pénz jut. Pedig ha megnézzük, hogy a bábos műfajban hogyan alakul a támogatások és az előadásszámok aránya, azt látjuk: a színházi költségvetés durván öt százalékát kapja a bábszínházi struktúra, és annak öt százalékát sem éri el a magánbábosok támogatása. Mindeközben a bábszínházak előadásszáma majdnem annyi, mint a színházaké, a magánbábosok előadásszáma pedig nem sokkal kevesebb, mint a bábszínházaké. A magánbábosok tehát szinte semmi támogatást nem kapnak, pedig rengeteg fontos alkotó dolgozik struktúrán kívül. Mindezek miatt érzékelhető szakmán belüli feszültség.
– Miből adódik ez a feszültség, hiszen vannak olyan emberek – például te is –, akik mindkét területen helytállnak, bizonyítva ezzel az átjárhatóságot.
– Hatalmas eredménynek tartom, hogy tizenhárom bábszínház működik. Jó lenne, ha ezek tovább tudnának élni. A Vojtina Bábszínház például egy évben öt-hatezer gyereknek több előadást is bemutat. Ez óriási eredmény, hiszen ezzel a színház egy-egy óvodás vagy kisiskolás korosztálynak meghatározó élményeket adhat. Arról nem beszélve, hogy az élő (báb)színházi előadás komoly ellenértéket képvisel, mondjuk a televízióval szemben. Nem tartanám jónak, ha ezt a struktúrát szétvernék, mégis: jó lenne korszerűsíteni s figyelni arra, hogy a struktúrán kívüli bábosok is kapjanak lehetőséget. Az intézményi kereteken kívüli bábjátékosokra azért is lehet és kell támaszkodni, mert bármikor megtörténhet, hogy a mostani színházi rendszer részben vagy egészen összeomlik.
– Külföldön ez a tendencia?
– Igen. Az ottani működés keretei címszavakban: pályázati pénzek, műhelyek, mozgékony alkotók és befogadó helyek.
– Milyen az intézményi struktúrán belül dolgozni?
– Amikor ebbe a struktúrába beléptem, sokat rendeztem, és megpróbálkoztam a vezetéssel is.
– Miért léptél ki belőle?
– Nem működtem jól, vagy nem tudtunk jól együttműködni a többiekkel, a partnerekkel. Valószínűleg nem ez az én utam, hanem a vásári játék. De nagyon szívesen találkozok más alkotókkal. Mostanában Veress Andrással, aki Lengyelországban tanult bábrendezést és Josef Krofta nemzetközileg elismert bábrendezővel dolgozhattam, mindkettő nagy élmény volt. Nagyon örülnék, ha ezek a munkák folytatódnának, s további fiatal rendezőkkel és színészekkel is összemérném magam, mert hihetetlenül érdekes emberek.
– Nem nehéz visszazökkenni? Az ember hozzászokik, hogy csak magára és a közönségre figyel, itt viszont közösségben dolgozol, nem te döntöd el, mikor próbálsz, mikorra készülsz el, hisz másokhoz kell alkalmazkodni.
– A kettő teljesen más. Ha egy produkciónak tétje van, és komoly alkotói értékeket képvisel, akkor nagyon jó benne lenni, tehetséges kollégákkal dolgozni, mint történt ez például a Budapest Bábszínház Szentivánéji álomjában. Tanulságos, hogy miként lehet együtt megoldani egy feladatot, létrehozni egy előadást. Jó figyelni a kollegákat. Teljesen más univerzumok. A közösségi munka megtermékenyít, frissít, kizökkent, új szemléletek befogadására kényszerít.         
– És ez hatással van az egyszemélyes játékodra?
– Frissen tart, ha az ember lelki szeme nem csukódik le, ha az ébersége nem szenderedik el. Kijelenteni, hogy én eszméletlen jó Kasperl- vagy Paprika Jancsi-játékos vagyok, és csak ezt játszom, az veszélyeket rejt magában. Viszont ha csinálod, természetesen kezeled, és pontosan tudod az értékeit, akkor a másfajta színészi vagy rendezői munka, a tanítás vagy egy színház művészeti vezetése jó hatással lehet rád. Ugyanis a tehetség nem állandó és folyamatos dolog, hanem állapot. Bármi, ami segít abban, hogy a képességedet jól tudd használni, és ne aludjon, ne silányodjon el, az nagyszerű. Tehát sok mindent ki kell próbálni, és folyamatosan képezned kell magadat.
– Növekszik-e a Vitéz Lászlót játszók száma?
– Jó lenne, ha így lenne. Ahhoz, hogy a figura benne legyen a köztudatban, ezt óvónőktől pedagógusokon át a bábjátékosokig sok embernek kellene játszani. Ezt a tradíciót meg kell őrizni.
– Külföldön a mesterek az ottani hagyományt átadják azoknak, akiket érdemesnek találnak rá. Magyarországon Heni bácsi mellett te vagy az, aki ezt a játékot olyan meggyőzően és színvonalon űzöd, hogy felmerül a kérdés: van-e benned ilyesfajta továbbadási szándék?
– Többször felkértek már arra, hogy tanítsam a vásári bábjátékot. Egy darabig úgy éreztem, hogy nem vagyok rá képes, de kisebb kurzusokat egyre többször vállalok. Ahhoz, hogy a műfaj lényegét lehessen átadni, olyan társulat vagy formáció kell, amelyben együtt játszom a fiatalokkal. Ehhez a műfajhoz alázat kell, és olyan állapot, amelyben érzed: nem te vagy a fontos. Ezt igen nehéz megfogalmazni. Át kell billenni egy ponton, hogy át tudd engedni magadon a játékot. Meg kell tanulni az alapokat, utána ezen túllépni, és engedni, hogy az adott pillanat szülje az improvizációkat – de nem kilépve a játék keretei közül. És szép lassan eljutsz a szükséges virtuozitásig is. Ezt megtanulni csak úgy lehet, ha ott vagy: pakolsz, mész, jobb-rosszabb előadást látsz…
– Nagyjából úgy, mint az olaszoknál. Salvatore Gatto olasz Pulcinella-játékoshoz odaragad két ember, akik mennek vele, pakolnak, kalapoznak, és pár év múlva megmutatja nekik, hogyan készítsenek pipettát.
– Nekem a mai napig nem mutatta meg. Az angol Glyn Edwards mutatta meg hosszú évek után, amikor megnézett. Igen, ezek a kis titkok, ezek fontosak. Jó érzés, ha ezeket olyan emberekre bízhatod, akik tudnak élni velük, de mégsem verik nagydobra.
– Ha valaki megkeresne, hogy szeretné kitanulni ezt a mesterséget, ráállnál?
– Elvben igen, de az komoly döntés, hogy kit engedek be az életembe. Az Órajáték próbafolyamatának elején hozzám szegődött egy fiú, aki fúrt-faragott, hozta a kávét, ott volt, figyelte, ahogy dolgozom, kérdezett. Nekem is nagyon jól jött a segítsége.
– Ez az átadás működhetne-e szervezett keretek között, mondjuk a színművészeti egyetemen?
– A vásári bábjátékot külföldön hazai és meghívott mesterek tanítják az iskolákban. Az itteni egyetemen nem ezt tapasztalom. Itt még kiforratlan az oktatás formája. Jó hogy van, támogatni kell. Csak remélhetjük, hogy a vásári játékos képzésnek is lesz tradíciója, s beépül az oktatásba.
– Sokfelé jársz, van alapod az összehasonlításhoz. Tapasztalataid tükrében milyennek látod a magyar bábozás színvonalát?
– Nagy szürke tengert látok, amely sok mindent elnyel, de sok olyan előadást is említhetnék, amelyek nem rosszak. Sőt, állíthatom: nem áll rosszul a magyar szakma. Az utóbbi tíz-tizenöt évben európai-, sőt világszínvonalú előadások is születtek. Ilyen Rumi László rendezése, az Ofélia árnyszínháza, Lénárt András Mikropódiuma, Szabó Zsuzsának a Hol van a világ vége? című produkciója. Érdekes és fontos előadásnak tartom Balázs Zoltán Mikádóját. S ott van Bartal Kiss Rita Kékruhás kislány története, vagyFodor Tamásék Csipkerózsikája, amelyek nagyon erős, a báb lényegét modern módon használó előadások.
– Volt idő, amikor nagy kedvvel jöttek külföldiek Kecskemétre, a Magyarországi Bábszínházak Találkozójára.
– Igen, mert mindig láttak valami érdekeset. Bár ott is észre lehetett venni a hazai bábozás gyermekbetegségeit, de az előadások többségének sajátosan magyar arculatuk volt. Így vannak ezzel az óriási bábszínházi kultúrával rendelkező csehek és lengyelek is: náluk sem könnyű megújulni, de ott is születnek nagyszerű előadások. Például Pécsett láttam a plzeni bábszínház A három testőr-előadását, amelyben a vásári bábjátékot a korai német némafilmek dramaturgiája szerint játszották.
– Ilyen színvonalú előadásokhoz azonban nagyon erős rendezők kellenek.
– Hozzánk képest Berlinben, Stuttgartban, Prágában, Lengyelországban vagy Bulgáriában nagyon más a képzés és a színházi élet. Ebből fakadóan ott nincs olyan merev és éles műfaji, illetve szemléleti különbség a báb és a nem báb-színház között, mint nálunk, ezért nagyon érdekes átjárások és kísérletek léteznek. Például a nagyon tehetséges német bábszínész-rendező Michael Vogel, vagy Florian Feisel fantasztikus előadásokat hoz létre. Nálunk ez még ritkaság.
– Mi a módja annak, hogy ez a magyar helyzet megváltozzon?
– Itt is csak megfelelő képzés nyomán fognak kinevelődni a műfajhatárokat bátran és tehetségesen átlépő emberek. Amíg ez nem történik meg, leginkább a kis műhelyekben születhetnek igazán érdekes produkciók, jelentkezhetnek izgalmas látásmóddal rendelkező alkotók. Ebben – hosszú távon – a most induló bábrendező-szak hozhat talán változást.
    

Természetesen nem csak az egyetemi képzéstől lehet várni komoly alkotók jelentkezését. Nyugat-Európában versenyszellemű támogatási rendszer segíti az alkotó műhelyek kialakulását. Több műfajból érkeznek játékosok egy rendező szavára, vagy közös munka igényével egy próbafolyamatra. Akár egy év is a rendelkezésre állhat az anyagi támogatás segítségével.
De ne csak külföldi példákat keressünk. Itt van a kecskeméti Tintaló Társulat, „Nem akarok boszorkány lenni” produkciója. Egy garázsban született néhány százezer forintból. Sipos Katalin és Sisak Péter a „cirókás iskolát” járták ki, míg Badacsonyi Angéla, az egyik legígéretesebb bábjátékosunk, több bábszínházban bizonyított már.
Tehát magas színvonalú képzés mellett, jól végig gondolt támogatási rendszer és izgalmas befogadó jellegű színházi műhelyek is kellenek.
És ne feledkezzünk el a pedagógia és amatőr bábjátékosok nagy tömegeiről sem, akik eltűntek napjainkra. Tömegbázis nélkül nincs művészi bábjáték sem.